Honlap címe

Jegóca, a bátor hóember
Messze, messze, az Északi-sarkon élt a jó Santa Claus, más néven Mikulás, aki az őt segítő elfekkel mindinkább készült a karácsonyra. Valamennyien nagy örömmel és buzgalommal tették a dolgukat, sürögtek-forogtak a Mikulás műhelyében, hogy időben kész legyen valamennyi ajándék. Az elfek aprók voltak – egyet kivéve, aki Eleazar névre hallgatott és a vezérük volt - és aranyosak – kettőt kivéve. Ez a kettő igen nagy volt, akárcsak maga Eleazar, tehát rájuk is mondhattuk volna, hogy „kivéve”, csakhogy Eleazarral ellentétben amennyire nagyok, annyira rútak is voltak, meg amennyire rútak, épp annyira rosszak. Ők voltak Lynch és Dinch, a jó Mikulásnak a sorból minden tekintetben kilógó elfjei, akiket, holott az elfek mindenkor a Mikulás segítői kell, hogy legyenek, sokkal inkább nevezhetnénk a Mikulás hátramozdítóinak, kerékkötőinek, mint segítőinek… Annál is inkább, mert ha Lynch és Dinch igyekvő, segítőkész, csak éppen ügyetlen elfek lettek volna, akkor azért merőben más lett volna a helyzet. Csakhogy Lynch és Dinch egy cseppet sem voltak ügyetlenek, mondhatni, semmivel sem voltak ügyetlenebbek, mint a többi elf, sőt, mivel a magasságuk rendes emberi méret volt – még magasabbnak is számítottak az átlagembereknél! - elvileg rájuk lehetett volna bízni olyasféle munkát is, amit az elfek túlnyomó többsége a maga apró termete miatt nem volt képes végrehajtani. Lynch és Dinch viszont szándékosan rontottak el mindent: például összekeverték az ajándékokat, amit szerencsére valaki mindig észrevett – ám ilyenkor mindig időt vesztettek, amíg visszacserélték a két rosszféle által összecserélt holmikat. Vagy pedig kiborították a puttonyokat – szedhették össze, ami szétgurult! - meg kivágták alul a zsákokat, amit aztán varrhatott össze a serény elfleányok valamelyike… Még attól sem riadtak vissza, hogy jó gyerekeknek szánt tartalmú puttonyba szenet és virgácsot csempésszenek! A szerencse itt is az volt, hogy Eleazar, az elfek vezére megneszelte ezt, és hatalmas patáliát csapott - majd újabb időbe telt, amíg átszortírozták az ajándékokat...
Mindemellett Lynch és Dinch meg sem próbálták még a látszatát sem kelteni annak, hogy véletlenül tették, amit tettek. Sőt, egyenesen kijelentették, hogy az egész karácsony úgy, ahogy van, hülyeség… Még a Mikulás háza előtt álló, égig érő, feldíszített karácsonyfára is kijelentették, hogy az ronda, mint valami partvis… Hogy még inkább bosszantsák a jó Mikulást és a feleségét, Zúzmara asszonyt, körbetáncolták a fát annak két ellentétes oldalára állva, és úgy téve, mintha láthatatlan személyek kezét fogván kört alkotva táncolnának, eme dalra fakadtak:
Karácsony szép napján mondjon bárki bármit:
Egy partvis a fenyőfa, ni!
A második napon ő, mit lehet látni? Két nyamvadt vakond, és egy partvis a fenyőfa, ni!
A harmadik napon, ó, mit lehet látni? Három nővért, két nyamvadt vakond, és egy partvis a fenyőfa, ni!
A negyedik napon, ó, mit lehet látni? Négy vízipatkány, három nővér, két nyamvadt vakond és egy partvis a fenyőfa, ni!
Az ötödik napon, ó, mit lehet látni? 5 virsli ujjam! Négy vízipatkány, három nő, két nyamvadt vakond, és egy partvis a fenyőfa, ni!
A hatodik napon, ó, mit lehet látni? Hat hülye homárt, öt virsli ujjam, négy vízipatkány, három nő, két nyamvadt vakond, és egy partvis a fenyőfa, ni!
A hetedik napon, ó, mit lehet látni? Hétfejű sárkányt, hat hülye homár, öt virsli ujjam, négy vízipatkány, három nő, két nyamvadt vakond, és egy partvis a fenyőfa, ni!
A nyolcadik napon, ó, mit lehet látni? Nyolckarú polip, hétfejű sárkány, hat hülye homár, öt virsli ujjam, négy vízipatkány, három nő, két nyamvadt vakond, és egy partvis a fenyőfa, ni!
A kilencedik napon, ó, mit lehet látni? Kilencfarkú korbács, nyolckarú polip, hétfejű sárkány, hat hülye homár, öt virsli ujjam, négy vízipatkány, három nő, két nyamvadt vakond, és egy partvis a fenyőfa, ni!
A tizedik napon, ó, mit lehet látni? Tíz kicsi néger, kilencfarkú korbács, nyolckarú polip, hétfejű sárkány, hat hülye homár, öt virsli ujjam, négy vízipatkány, három nő, két nyamvadt vakond, és egy partvis a fenyőfa, ni!
A tizenegyedik napon, ó, mit lehet látni? Tizenegy narodnyik, tíz kicsi néger, kilencfarkú korbács, nyolckarú polip, hétfejű sárkány, hat hülye homár, öt virsli ujjam, négy vízipatkány, három nő, két nyamvadt vakond, és egy partvis a fenyőfa, ni!
A tizenkettedik napon, ó, mit lehet látni? Tizenkét esküdtet, tizenegy narodnyik, tíz kicsi néger, kilencfarkú korbács, nyolckarú polip, hétfejű sárkány, hat hülye homár, öt virsli ujjam, négy vízipatkány, három nő, két nyamvadt vakond, és egy partvis a fenyőfa, ni!
E dal hallatán a Mikulás felettébb kardos hitvese, Zúzmara asszony vércsevisítással rontott nekik, és megdobálta őket, mégpedig mindkettőt egyszerre! Lynch és Dinch tehát abszolút fekete bárányok voltak az elfcsapatban: mind magasság, mind szépség, mind jóindulat terén tökéletesen kilógtak a sorból…
- Mit tegyek ezzel a két mákvirággal – búsult a jó öreg Mikulás – hogyan lehetne őket jó útra téríteni?
- Sehogy – jelentette ki Zúzmara asszony – szerintem sehogy! Emlékezz csak vissza, hogy majdnem mit tettek tavaly, amikor éppen az egyik ház tetején álltál a kémény mellett!
- Bár feledni tudnám… - sóhajtott fel a Mikulás – amikor direkt azért dobáltak hógolyókkal, hogy leessek… Az utolsó pillanatban kapta el a derék Rudolf a köpönyegem prémes végét!
- Én azt javasolnám, jó gazdám – szólalt meg váratlanul mellettük Eleazar – hogy menesszük őket! Az még nem lenne gond, hogy túl nagyok elfnek, hiszen magam is nagy vagyok, de hát ezért is lettem én az elfek vezére! Azt sem bánnám, meg a többiek sem, hogy iszonyú rút mindkettő, mivel minden elf egyenlő, legyen bár szép, vagy csúnya, a külső mit sem számít! Ráadásul a rossz gyerekek megregulázásánál még jól is jönne egy kis ijesztgetéshez a csúf küllem… Viszont azt, hogy amilyen rútak kívül, épp olyan rútak belül… hogy megállás nélkül szándékosan kár okoznak, azt már nem lehet eltűrni! Ki kellene innen tenni a szűrüket, de minél előbb!
- Ó – a Mikulás ijedten nézett az összevont szemöldökű Eleazarra – nem lehetne nekik adni még egy lehetőséget?
- Nem! - vágta rá Eleazar, és akkorát dobbantott, hogy a kredencben minden pohár egymással koccintott.
- Osztom Eleazar nézetét – jelentette ki Zúzmara – már azt sem szívesen néztem magam sem el nekik, hogy állandóan hátráltatják a munkánkat, és mindent felforgatnak! De rendben: ha nagyon elnéző vagyok, azt még esetleg-netán felfoghatjuk pajkosságnak… Hanem azt, hogy a karácsony szerintük hülyeség, és főként, hogy majdnem az életed és épséged bánta, amit tavaly próbáltak ellened elkövetni… Te túlságosan jó vagy, Clausom: oké, hogy nem helyes haragot tartani, de azért mindent megbocsátani a legkisebb fenyítés nélkül, és mindent elnézni még kevésbé vezet jóra, mint haragot tartani! Arról nem is beszélve, hogy itt van a mi nélkülözhetetlen kis házi segítségünk, Jegóca! Mit tettek nemrégiben is ezzel a mi remek kis hóemberkénkkel?
Hát, bizony, a két galád elf nemcsak a Mikulást nem kímélte… Jegóca, a hóember csakugyan hűséges segítője volt a Santa Clausnak, és az elfeknek, akik valamennyien szerették is őt – kivéve Lynchet és Dinchet. A két gazfickó nem egyszer eldugta a hóember répaorrát, vagy éppen egyenesen megették azt, azután vihogva faggatta a jobb sorsra érdemes hóembert, hogy tudja-e, milyen idétlen látványt nyújt orr nélkül… De ez szinte semmiség ahhoz képest, hogy több esetben belőle vettek el havat, amikor hógolyóztak, míg végül szegény Jegócából alig maradt valami, újra kellett őt gyúrni… És még ez is semmiségnek mondható, ha arra gondolunk, amikor egy alkalommal megfogták őt, együttes erővel bevitték a szalonba, és a forró kandalló mellé állították… Santa Claus és Zúzmara az utolsó pillanatban mentették meg Jegóca életét, mielőtt tócsává olvadt volna! Lynch és Dinch persze hangos szóval bizonygatták, hogy ő csupán attól féltek, hogy szegény Jegóca meg fog fázni odakint a hidegben...
- Hát – sóhajtott fel a Mikulás – végül is, bizony, azt kell mondanom, hogy van valami igazatok… Még ha nagyon nem is szeretek büntetni…
- Az ügyüket – jegyezte meg Eleazar – először úgyis a királyunk elé kell terjesztenünk. De van egy olyan sanda gyanúm, hogy Gleccser király és Lavina királyné nem fogják Lynch és Dinch pártját fogni, ha beszámolunk arról, hogy miképp hátráltatják a munkánkat, és főként, hogy gyakorlatilag az életedre törtek, jó gazdám!
- Igen, igen, igazatok van…
A jó Santa Claus, azaz Mikulás nem szívesen egyezett bele, mivel felettébb nem szeretett büntetni, még a rossz gyerekeknek is inkább vitt volna valami szép ajándékot, hátha éppen attól térnek jó útra… De hát be kellett látnia, hogy főleg azok után, hogy Lynch és Dinch csakugyan az életére törtek, valóban a király és a királyné elé kell terjeszteni ezt az ügyet – hiszen természetes, hogy mint uralkodóké, övék lesz a döntő szó annak tekintetében, hogy mi legyen a sorsa a két rút és gonosz elfnek. Előbb azért még a többi elfet is összehívta Eleazar, úgy is mint a Mikulás utáni alvezér, és az elfek fő koordinátora.
- Mondjátok csak meg nekem – szólott hozzájuk – elegetek van-e Lynchből és Dinchből?
- Jaj, ne is mondd! Látni sem bírjuk őket! Rusnyák, gonoszak! Tönkreteszik a munkánkat! Pluszmunkát adnak nekünk a folytonos zsákfoltozással, és a kiborított puttonyok rendbe rakásával, meg az összekevert ajándékok visszacserélésével! - kiáltoztak összevissza az elfek.
- A mi jó gazdánk, Santa Claus – mondta Eleazar – végtelen jóságában, holott ez a két szörnyeteg csaknem megölte őt, akart nekik még egy lehetőséget adni…
Az elfek vészes kiáltozásban törtek ki:
- Még hogy még egy lehetőséget?! Le velük, el velük!
- Nyugalom, elftársak, nyugalom – igyekezett őket leállítani Eleazar – Zúzmara nagysága és jómagam meggyőztük Santa Claust, hogy Lynchet és Dinchet urunk, királyunk és királynénk elé kell hurcolni! Aligha fognak melléjük állni, és talán, sőt, biztosan megszabadulhatunk tőlük!
- Hurrá! - kiáltották az elfek egyöntetűen.
Úgy is történt: Eleazar nagy örömmel rohant a két gazfickóért, akik ez alkalommal éppen a karácsonyi édességeket igyekeztek megdézsmálni, és helyettük kukacos cseresznyét aggatni a fenyőágakra.
- Cherry Christmas! - kiáltozták közben ördögi vigyorral.
- Na, ti gaz elftársak - riadt rájuk Eleazar– most aztán vége a dalnak!
- Az jó – röhögött Dinch – mert már nagyon untuk, amikor kornyikáltál, igaz, Lynch?
- De mennyire – helyeselt Lynch – sohasem értettem, hogy lehet azt csendes éjnek nevezni, amikor Eleazar dalra fakad!
- Mindjárt nem fogtok vigadozni – közölte velük metszőn Eleazar – mert tudjátok meg, hogy mind én, mind Zúzmara nagysága, de már maga Santa Claus is megelégelte azt, hogy nem csintalanok, vagy pajkosak, hanem szimplán szemétládák vagytok!
- Jónak lenni unalmas! - vélte Lynch.
- Úgy bizony, jól mondja a kolléga úr – röhögött Dinch – dögunalom! Hiszen milyen klasszul beleállt volna a hóba a fejével Claus apó, ha az a hibbant Rudi meg nem akadályozza, hogy ledobáljuk őkelmét a háztetőről!
- Arról nem is beszélve – fűzte hozzá Lynch – hogy micsoda egy muri lett volna, ha minden kiesik az öreg Claus zsákjából… Vagy, ha egyesek szenet kapnak, meg virgácsot! De hát valami savanyú elf mindig meghiúsítja a mi remek tréfáinkat…
- Szóval szerintetek – csóválta a fejét Eleazar – remek muri lenne csalódást okozni gyerekeknek, főként olyanoknak, akik rá sem szolgáltak erre…? Meg az életére törni a mi jó gazdánknak? És partvisnak nevezni a karácsonyfát? Hallottam már, éppen ma reggel dobált meg titeket emiatt Zúzmara nagysága!
- Bizony – bólogatott Dinch – úgy eltalált mindkettőnket, hogy szemünk-szánk tele lett hóval, de neki bezzeg szabad, mert ő a Mikulás felesége! Fordított esetben, mármint, ha mi dobáltuk volna meg őt, minden lettünk volna, csak nagyságos urak nem!
- Szép, hogy még nektek áll feljebb... – Eleazar megint a fejét csóválta.
- Na, tessék – csóválta a fejét Dinch – látod, Lynchie, azaz hallod? Már megint kornyikál!
- Bárcsak én lennék most Beethoven! - röhögött fel Lynch.
- Nekem is a tiétektől, tudjátok meg – rikoltotta Eleazar – de akárhogy is: megtanácskoztuk az ügyeteket a mi jó Mikulás gazdánkkal – mellesleg tudnotok kell, hogy ő bizony, hiába törtetek az életére, végtelen jóságában akart nektek még egy utolsó lehetőséget adni! Bizony, ilyen az, akit majdnem ledobáltatok a háztetőről, amikor éppen a kötelességét akarta teljesíteni! Csakhogy Zúzmara asszony és én meggyőztük őt, hogy urunk, királyunk elé kell titeket citálni a gonoszságotok miatt! És a többi elf is így gondolja: látni sem bírják a ronda pofátokat, bár igazából nem ez a bajuk veletek, hanem az, hogy folyton pluszmunkát adtok nekik, és hátráltatjátok őket a csintalanságnak éppenséggel nem nevezhető gonoszságotokkal! Arról nem is beszélve, hogy csaknem végeztetek szegény Jegócával, akinek pedig mindezek ellenére eszében sem volt árulkodni rátok! Úgyhogy most azonnal jöttök velünk Gleccser király és Lavina királyné felséges színe elé!
- Mifene? - ámult Lynch.
- Nofene! - rázta meg fekete fürtjeit Dinch.
- Jól hallottátok – dobbantott Eleazar megint akkorát, hogy most a karácsonyfa gömbjei csörrentek össze – a gonoszságotokat pedig csak tetézi, hogy utáljátok a karácsonyt! Miféle elf az ilyen?!
- Legalább nem vagyunk elftelenek! - vigyorgott rondán (mert szépen amúgy sem tudott) Dinch.
- Elég legyen – mennydörögte Eleazar – azonnal jöttök a felségek színe elé!
- Ezt, ni! - kiáltotta Lynch, és kakasorrot mutatott Eleazarnak.
Aztán mindketten megkísérelték elinalni előle.
- Fogó bácsi, fogjon meg! Ilyen fogó mellett aludni is lehet! - kántálták.
Mindaddig, amíg az apró elfek Eleazar segítségére nem siettek, és el nem gáncsolták a két gazfickót. Így már könnyű volt a kezüket hátrakötni, és összeláncolva elhurcolni – Santa Claus és Zúzmara asszony, meg az apró elfek kíséretében – Gleccser király és Lavina királyné felséges színe elé.
- Nicsak – ámult a trón mellett álló nagy hógömbbe nézve Gleccser király – a Mikulás, azaz Santa Claus, Zúzmara asszony, Eleazar, az elfvezére, több apró elf, és megbilincselve két nagy, és rút alak…
- Egek ura – sikoltotta Lavina királyné, ugyancsak a gömbbe nézve – dermesztő! Netán két hódémont fogtak?!
- Ez csak egy módon derülhet ki – mosolyodott el a király – bocsássuk be őket!
Belépve mindenki térdet hajtott a királyi pár előtt, kivéve Lynchet és Dinchet – ámbár Eleazar gondoskodott róla a bilincseik meglehetősen durva megrántásával, hogy ők is ezt tegyék…
- Üdvöz légy, ó, Santa Claus – szólt Gleccser – mi szél hozott ide a színünk elé?
A Mikulásból pedig bővízű patakként kezdett áradni a panasz… Eleazar, Zúzmara és az elfek élénken helyeseltek, kiemelve külön, hogy Lynch és Dinch utálja a karácsonyt, és a Mikulás életére törtek volna, ha Rudolf nem ragadja meg a palástját, mielőtt lezuhan a havas háztetőről… A királyi pár nem tudott hova lenni a felháborodástól és a megdöbbenéstől.
- Felséges Gleccser – kiáltotta Eleazar – kérlek, mondd ki az ítéletet!
Lavina királyné szólalt meg ennek ellenére először: rémülten énekelt arról, hogy mi történhetett volna a jó Mikulással. A király úgysem szólt volna eddig, mivel látszott, hogy úgy fortyog benne az indulat, mint vulkanikus hegyben a láva. Ami aztán ki is tört egy, a király nevéhez roppantul illő eszeveszett hóvihar formájában. Gleccser király ezek utánleeresztette magasba emelt két kezét, mire a kavargó hóförgeteg tüstént elült, azután pedig a bal kezét csípőre tette, a jobb kezével pedig a bűnösökre mutatott, és imígy mennydörgött:
- Az ítéletem a következő: száműzetés! Akik a jó Mikulás életére törnek, hátráltatják az elfek fáradságos-áldozatos munkáját, és gonosz tetteiket eszükben sincs megbánni, azoknak nem jár egyéb, mint száműzetés! Itt maradhatnak az erdőben, a faluban, de Santa Claus kastélyába nem tehetik többé be a lábukat! Hiszen valóban csak kárt csinálnak, a szent karácsony szelleme tökéletesen hiányzik belőlük, és a kárt nem csintalanságból, vagy ügyefogyottságból, hanem nagyon is előre kitervelten, és aljasan teszik! Ki hát innen, a palotámból, és ezentúl boldoguljatok, ahogy tudtok, én, mint királyotok, leveszem rólatok a kezemet! Nem érdemlitek, hogy Santa Claus, a Mikulás kegyelmet kérjen számotokra – ne is tedd, jó Mikulás, mert nem adom meg! Akkor és csakis akkor térhet vissza ez a két rosszféle elf hozzád, ha tartósan – vagyis mindörökre – megjavulnak, őszintén, szívből, hátsó gondolatok, és fondorlat alkalmazása nélkül, és ezt bizonyítani is tudják! Ennyi lehetőséget még kaphatnak – de amit tudok róluk, annak tükrében aligha fog az a visszatérés megtörténni! Most pedig takarodjatok!
- Na, de… de… - próbált meghökkenten tiltakozni a két rút és gaz elf.
De mindhiába. Gleccser király ismét hatalmas hóvihart támasztott, amely kirepítette a két gazfickót a palotából – a következő pillantban a hó borította erdőben találták magukat. Az apró elfek hatalmas üdvrivalgásban törtek ki, majd kört alkottak a trón körül, és táncra perdültek. Zúzmara asszony kora és méltósága (hiszen mégiscsak Santa Claus felesége volt ő!) talán még féktelenebbül örvendett, mint az apró elfek: előbb az örömében is meghökkent Eleazart emelte fel, majd a megriadt Mikulást.
- Lám csak – ragyogott Eleazar, miután Zúzmara letette őt, és helyette hites urát ragadta fel – most már végre senki sem zavarja a mi nagyon fontos munkánkat! Meglátod, jó Santa Clausom, hogy kétszer olyan gyorsan készülünk el, ha senki nem borogatja fel, vagy lyukasztja ki a zsákokat, puttonyokat… és ami a legfontosabb: nem lesz többé veszélyben az életed!
- Iiigen – felelte a Mikulás némileg vontatottan, és valahogy nem akkora lelkesedéssel, mint amilyennel azt várták volna tőle – ez csakugyan pompás, és nem tudom eléggé megköszönni neked, felséges Gleccser, a nagyon értékes segítséget!
- Mégsem látszol boldognak, Mikulás! – vonta össze a szemöldökét Gleccser.
- Magam is így látom – helyeselt Lavina királyné – ne is tagadd, kérlek, és ne hivatkozz valami átlátszó ürügyre, miszerint csak fáradt vagy, avagy szorítja a csizma a lábadat, azért vagy ilyen fonnyatag hangulatban!
- Nem is tagadom, felséges Lavina királyném – hajolt meg mélyen a Mikulás – annál is inkább, mert nem kenyerem a hazugság, nem is lehetnék különben Mikulás! Voltaképpen nagyon örülök, hogy megszabadítottatok ettől a két gonosz bajkeverőtől, akik valóban az életemre törtek, és utálták a karácsonyt. De… hogy is mondjam… sajnálok valamit, de magam sem tudom, hogy mit. Talán nem is őket személy szerint, hanem inkább azért vagyok szomorú, hogy egyáltalán előfordulhatott ilyesmi. Hogy a nekem segítő elfek között ilyenek is lehetnek… És ha most kívánnék valamit, akkor nem azt kívánnám, hogy tépjék őket szét az erdőben a farkasok, hanem, hogy javuljanak meg, és legyenek megint itt velünk!
- Jóságod végtelen, Santa Claus – mosolyodott el Gleccser király – de attól tartok, hogy egyébként inkább az ordasoknak van félnivalójuk, hogy ez a két borzadály ne tépje őketszét!
A két borzadály mindeközben a legközelebbi faluhoz tartozó erdő szélén kötött ki, felettébb csodálkozva. Jegóca csendben követte őket. Ő, mint egyszerű kis fehér hóember, nem merészelt volna beleszólni a „nagyok”, a hatalmasok dolgába, akármilyen jók is ezek a hatalmasok – de akárcsak Santa Claus, maga is szánta a két galád elfet, bármit is követtek el ellene.
- Nahát… - jegyezte meg Lynch – most aztán jól nézünk ki!
- Mint mindig – vigyorgott Dinch – ha ennél is jobban néznénk ki, kiesnénk az ablakon!
- Ne idétlenkedjél már – akadt ki Lynch – az a diktátor Gleccser kidobott minket, miután a többiek, élükön Eleazarral, és a vén Santa Clausszal, szépen bemártottak! Most meg itt állunk megfürödve!
- Megfürödve? - Dinch csak nem bírt magával – én már egy éve nem fürödtem! De te sem! Valószínű, hogy a Mikulás ezért nem bírta a szagunkat… pedig beszélhetnénk arról, hogy mi kulás!
Lynch erre fel gyúrt egy hógolyót, és jól megdobta az eszetlenkedő és fülig vigyorgó Dinchet, aki persze visszadobta, majd hatalmasat birkóztak a hóban.
- Hát, édes öregem, csak megfürödtünk a hóban! - vigyorgott Dinch.
A következő pillanatban pedig már egyikük sem látszott, mert a fenyőről, ami alatt álltak, hatalmas hókupac zuhant a nyakukba, majd egy átható, mondhatni fülhasogató „Áááááááá!” üvöltés után ezt valaki, akit egyelőre nem láttak, követte. Mindenesetre az illető, mivel egymástól csupán néhány centire álltak, mindkettejükre egyszerre esett rá, és teremtette a földhöz őket.
- Ez nem lehet igaz – üvöltötte Lynch, miután az első döbbenet és rémület után képessé vált feltápászkodni – ki a nyavalya volt ez?!
Dinch egyelőre nem szólt, mert részben ette (avagy inkább itta), részben köpködte a szájába került havat. Aztán rámeredt a földön még mindig mellettük ülő, halálra vált, nagykabátos, vörös hajú fickóra, és nyakon ragadva őkelmét, felkapta a földről.
- Ne… ne bánts, kérlek… - makogta amaz, még halálabbra válva – ne… nem akartam, ezer medvegyermek… az ág… letörött alattam!
- Dehogy bántalak – röhögött Dinch – inkább azt bánom, hogy ez még nem jutott eszembe, hogy Santa Claust, vagy valamelyik elftársunkat bosszantsuk!
- Ez igaz – vidult fel Lynch - hanem te ki vagy?
- Theodor vagyok – felelte a másik, immár némileg bátorságra kapva – rénszarvassuttogó!
A két galád elf döbbenten nézett össze.
- Kicsuda-micsuda – kérdezte Dinch – rénszarvassuttogó…?
- Az bizony – bólogatott Theodor – értek a rénszarvasok nyelvén! Ti kik vagytok?
- Lynch és Dinch, szolgálatodra! - felelte a két elf, és idétlenkedve mélyen meghajoltak.
- A Mikulás elftársai voltunk – magyarázta aztán Lynch – de kidobtak minket, a hülyék!
- A Mikulás… komolyan…? - Theodor nem tudta, hova legyen az ámulattól – de hát ez szenzációs! Akkor biztosan Rudolfot is ismeritek!
- De mennyire, a francba – mérgelődött Lynch – folyton a szemembe világított a piros orrával… Santa Claus egy egész csomag virgácsot dobott utánam, amikor feketére festettem a Rudi orrát, hogy ne virítson annyira!
- Na, mert én meg egy Kökény nevű, kék orrú nőstény rénszarvast keresek éppen! - mondta Theodor.
- És azért voltál fent a fán, cimbora – nézett rá Dinch úgy, mint aki reméli, hogy a válasz nemleges lesz – mert netán ott kerested azt a te kék orrú szarvasodat?
A válasz sajnos „igen” volt… A két rút elf egyszerre kapott egymás fejéhez!
- De ember – nyögte keservesen Dinch – elmentek neked otthonról?!
- A rénszarvas ment el otthonról – vágta rá ártatlanul Theodor – nekem pedig tűvé kéne tenném érte az erdőt, pedig egy erdőt tűvé tenni csak egy varázsló tud, aminek semmi értelme, mert nem lesznek benne fák, viszont nagyon fog szúrni!
Lynch és Dinch kékült-zöldült.
- Szegény haver elmebeteg, fejében az elme brekeg! - suttogta oda Lynch Dinchnek.
- De hát, cimbi – szólt aztán Dinch, olyan hangnemben, mint diliházbeli ápoló a megnyugtatandó veszélyes beteghez – akkor is, miért a fenyőfán? Nem tudod, mi a különbség a rénszarvas és a mókus között?
- Sosem lehet tudni, kérem - felelte Theodor – a rénszarvas mindenre képes!
- Azért, mert hülye szegény! - hallatszott egy lányhang a fenyők mögül.
Majd pedig a törzs mellett kék fény villant, és a fenyő mögül előlépett egy csakugyan kobaltkék orrú, gyönyörű szarvas.
- Üdv, uraim – szólt az állat – Kökény vagyok, a kék orrú, és igen, beszélő rénszarvas! Engem keres ez a gügye már egy álló napja…
- Kökény, drága Kökényem, végre megvagy – örvendezett lármásan Theodor – de hát miért nem szóltál, az Istenért?! Főleg, ha már szólni is tudsz… Elnézed, hogy a fára is felmásszak, hátha ott vagy?!
- De még mennyire – kuncogott a szarvas – el nem tudod képzelni, mennyire vicces vagy, ahogy a fára igyekszel felkúszni! Még szép, hogy néztem! A mókusok is halálra röhögték magukat! (Dalbetét: „Mint a mókus fenn a fán, úgy röhögök rajtad ám!”)
- Na, de ettől függetlenül miért lógtál meg? - érdeklődött feddőn Theodor.
- Magányra vágytam – sóhajtott fel egy grófkisasszony modorában Kökény – te nem sokallnál be, ha mindig piszkálna valaki, meg látni akarna, sőt, még inkább hallani, mert te vagy a beszélő rénszarvas? És most sem kimondottan miattad jöttem ám elő! Hanem egyfelől, mert kíváncsi voltam, hogy ki ez a két szivar itt veled – nem kell bemutatkozni, uraim, már hallottam! - másfelől, mert úgy véltem hallani, mintha valaki sírt volna itt az erdőben! Azt sem tudom, hogy jól hallottam-e, de ha igen, akkor velem jöhetnétek: biztos segítségre szorul, akárki légyen is az! Mert én ugyan csak egy beszélő szarvas vagyok, de olyat még sohasem hallottam, hogy bárki, akit valami nagy öröm ért, reakcióképpen elrejtőzött volna a havas erdő legsűrűbb részében, majd pedig ott elkezdett volna bőgni nagy vígságában!
Nekiindultak hát. Lynch és Dinch nem annyira segítőkészségből, mint inkább kíváncsiságból követték a szarvast, és az ő suttogóját. Követték a hangot – most már valamennyien tisztán hallották, hogy valaki csakugyan sír valahol a fák között – aztán egyszer csak Kökény megtorpant. Egy sziklához értek, ahol egy befagyott vízesés mellett egy csaknem a fehérségig platinaszőke hajú, fehér ruhás gyönyörű lány üldögélt. Ő sírt, a könnyei azonmód jéggé fagyva kopogtak az ugyancsak befagyott tavon, amelyben a vízesés végződött.
- Na, tessék – szólt Kökény – akkor jól hallottam! Ezek szerint ő sírt – illetve még most is teszi, ahogy elnézem!
A lány felnézett, és a szívéhez kapott.
- Egek ura – sikoltotta – egy kék orrú, és beszélő rénszarvas!
- Az vagyok – felelte pikírten Kökény – na és, akkor mi van?! Rendőrt hívsz netán?! Különben is azért jöttünk erre, merthogy hátha segítségre szorulsz!
- Bocsáss meg – suttogta a lány – nem akartalak megbántani… de hát az ember, azaz a tündér sem mindennap találkozik kék orrú, és pláne beszélő rénszarvasokkal…
- Jól van, na – enyhült meg a szarvas – különben Kökény vagyok! Ez a lüke itt a suttogóm, Theodor! Ez a két rusnyaság pedig Lynch és Dinch, Santa Claus kirúgott elftársai!
- Ó, micsoda gyönyörű tündérlány… - motyogta Theodor, szemlátomást csakugyan és őszintén elbűvölve a lány szépségétől – lehet, hogy te nem láttál még beszélő, kék orrú rénszarvast, én viszont még nem láttam ilyen káprázatos szépséget… Mintha magad volnál az északi fény! Nem hívnak véletlenül Aurora Borealisnak?
Lynch és Dinch mindeközben torz fintorokkal utánozták a háta mögött Theodort, aztán röhögve csúszkálni kezdtek a jégen, rendkívül botcsinálta műkorcsolya-bajnokságot imitálva.
- Ó… - a lány abbahagyta a sírást, és lesütötte a szemét – milyen kedves vagy, Theodor… Nem, én egyszerűen csak Jégvirág vagyok, hótündér!
- Osztán miért bőgsz? - vetette oda Lynch, miközben maga épp hanyatt vágódott a jégen, vad derülésre késztetve vele hű barátját, Dinchet.
- Mert nagy veszély fenyeget… - kezdett új szipogásba Jégvirág, holott épp csak, hogy abbahagyta a sírást – itt van a gonosz, jégcsapszívű Hóvihar nagyúr, aki hatalmas hóval akarja elzárni a külvilág elől ezt a falut itt az erdő mellett! Ezt biztos forrásból tudom! Azt akarja, hogy ne legyen itt karácsony! Mert ha akkora havat küld ide, hogy betemeti a házakat a hó, akkor Santa Claus sem tud idejutni, mert hiába repül a szarvasokkal, hiába a Rudolf piros orra, ha egyszer a házak nem látszanak ki a hó alól – de még a falu lakói is odaveszhetnek!
- És miért tesz ilyet ez a Hóvihar nagyúr? - ámult Theodor.
Lynch és Dinch, mivel Santa Clausról is szó esett, abbahagyta a jégtáncot, és immár érdeklődve figyelt.
- Bosszúból… - szipogta jégcsapkönnyeket kopogtatva Jégvirág – mert Santa Claus, avagy a Mikulás vette feleségül Zúzmara asszonyt, akit Hóvihar nagyúr szeretett, csakhogy Zúzmara inkább a Mikulásnak nyújtotta a kezét! Zúzmara önként választotta Santa Claust, mert őt szerette… De ezt Hóvihar nem volt képes megemészteni, ezért akarja ellehetetleníteni ezt a falut – mert Zúzmara is innen származik – és ezért akarja ellopni a karácsonyt!
- Juhé – kiáltotta Dinch – hallod, Lynchie? Ellopná a karácsonyt, mint a Grincs! Állati, ezt mi mondjuk, Lynch és Dinch!
- Klassz bizony – helyeselt Lynch – na és hol található ez a Hóvihar nagyúr?
- Itt, az erdő feletti hegyen – hüppögte Jégvirág – itt lakik Elzavar boszorkány, vele szövetkezett, hogy a karácsony legyen ellopva, és minden legyen tönkretéve! Mert Hóvihar ugyan egymaga is tönkre tudna mindent tenni, de biztosra akar menni!
- Akkor majd mi megkeressük őket – jelentette ki álságos vigyorral Dinch – és segítünk!
- De hát Hóvihar nagyúr elrepít titeket egy legyintéssel! - rémüldözött Theodor.
- Csak bízd ide – most Lynch vigyorgott förtelmesen – mi, akik a Santa Claus elftársai vagyunk, nem félünk senkitől és semmitől!
- Ó, mily bátrak vagytok… - Jégvirág se látott, se hallott a meghatottságtól – járjatok hát szerencsével! Hó szerencse, hó szerencse, lépteitek ez vezesse!
A két galád elf nekilódult a megjelölt irányba. Jégvirág és Theodor meghatottságtól csaknem aléltan integettek utánuk, egyedül Kökény csóválta szép agancsos fejét.
- Nekem itt valami bűzlik… - jegyezte meg kék orrát fintorgatva – nem kéne ezekben megbízni! Szerintem csak rosszabb lesz a helyzet, mint volt…
- Ejnye, Kökény – most Theodor csóválta a fejét – ne ítéld meg a könyvet a borítójáról!
- De hát nem a küllemükről van itt szó… Nem hallottad, hogy kirúgták őket a Mikulástól?! - ordította magából kikelve a szarvas.
- És ha csupán túl pajkosak voltak? - kérdezte Jégvirág, Kökényt simogatva.
De más is csóválta még a fejét, ha nem is vették észre: nevezetesen Jegóca! Hiszen, ha a a a maga részéről meg is bocsátott a két elfnek, azért azzal tisztában volt, mint a frissen esett hó, hogy Lynch és Dinch mire képes… és semmi esetre sem feltételezte róluk, hogy most egy csapásra megjavultak volna! Márpedig meglehet, hogy minden eddiginél rosszabb dologban sántikálnak – ezt pedig valakinek meg kell akadályoznia! Így hát Jegóca, ahogy csak tőle telt, a hóban bukdácsolva követni kezdte Lynchet és Dinchet.
Lynch és Dinch pedig rohantak fel a hegyre, ahogy csak a lábuk bírta – szerencsére, elfek lévén, nem nagyon kottyant meg nekik a csuszamlós terep. A hegytetőn pedig ott ült egy trónformájú sziklán hófehér szőrmés fekete palástban Hóvihar nagyúr. Mintha maga is csupa jég, és hidegség lett volna. Csupán a hatalmas, hátközépig érő vörösarany haja, és rövid, aranyszín szakálla lángolt, akár a pirkadó nap… Mellette jégezüst ruhás, hatalmas zöld szemű, különös asszony állt, kinek jégszőke haja 3 kar vastagságával feléről fonatban kígyózott a bokájáig, a fején pedig jégcsapokból viselt tiarát.
- Nézd csak, ó, hatalmas Hóvihar – szólt metszőn – valakik épp erre tartanak! Kívánod-e, hogy megfagyasszam, vagy pedig jeges fuvallattal elzavarjam őket?
- Hagyd csak, kedves hívem, Elzavar – felelte Hóvihar – elzavarni nem kell őket, mivel gyanítom, kik ezek: ellenségem, Santa Claus, azaz a trottyos vén Mikulás kirúgott elftársai, akiket azért dobott ki, mert túl gonoszak voltak! Van egy gyanúm, hogy nem kimondottan ellenünk kívánnak törni…
Lynch és Dinch már fel is lihegtek a hegyre, és ezúttal nem volt szükség arra, hogy rángassa őket valaki, miszerint hajtsanak már térdet a nagyúr előtt…
- Hódolatunk, hatalmas Hóvihar nagyúr, és szépséges Elzavar boszorkány! - mondották egyszerre – Lynch és Dinch vagyunk, akiket…
- Tudom, tudom – szakította félbe őket Hóvihar – kidobott titeket az én ellenségem, szívem jéggé fagyasztója, a Mikulás! Nagyon jó, hogy már nem vagytok vele, de az még jobb, hogy megkeserítettétek, és megnehezítettétek az életét! Mert ő az oka, hogy jéggé fagyott a szívem… Valamikor nem volt az – ám akit szerettem, az neki nyújtotta a kezét! (Dalbetét: „Van ám úgy, hogy ég a jég...”)
- Honnan tudod mindezt? - ámult Lynch.
- Ostoba elf – felelte lekezelően Elzavar boszorkány – Hóvihar nagyúr mindent tud, ezt vésd az eszedbe, már ha van hova vésned!
- Hírét vettük – vette át a szót Dinch, befogva a Lynch száját, látva, hogy kenyeres pajtása nem túl eszes módon sértett haraggal beszólni készül a szép boszorkánynak – hogy bosszúra készülsz Santa Claus ellen… Mi pedig ebben segítségedre lennénk! Tudjuk, hogy Lady Elzavar nyilván hatalmas segítség, de hátha még többre mész, ha többen vagyunk… már ha meg nem sértünk, nagyuram…
- Rendben, elftárs – Hóvihar nagyúr nevetése a jégcsapnál is hidegebben kopogott – bármily szánalmasak és rondák vagytok, elfogadom a felkínált szolgáltotokat!
- De drága Hóviharom – zizegte Elzavar – kell ide ez a két rút és hibbant elf? Nem vagyok elég neked én a bosszúdhoz?
- Abban igazad van, ó, Elzavar – felelte Hóvihar nagyúr – hogy te hatalmas segítség vagy számomra. De azért nem árt, ha még többen vagyunk. Több szem többet lát, több fül többet hall, több gonosz többet árt!
- Na, jó – intett kegyesen Elzavar boszorkány – hát nem bánom, maradjanak! Aztán mondjátok csak: nektek pontosan mi bajotok van Santa Clausszal?
- Nemcsak vele, ó, gyönyörűséges Elzavar boszorkány – hajolt meg mélyen Dinch – de még inkább az elftársainkkal, Zúzmara naccságával, a királyunkkal és a királynénkkal!
- Bizony – kapcsolódott be Lynch – halljátok hát meg!
- Nyöhehe – derült Hóvihar nagyúr – szóval csaknem ledobáltátok a háztetőről a Mikulást? Sikerült volna, ha az a nyavalyás Rudolf meg nem akadályozza? Hát ez pompázatos! Illetve nem az, mivel meghiúsult: de az, hogy nektek ez volt az szándékotok, az annál inkább az!
- Most pedig – kiáltotta Elzavar – egész hóorkánt csinálunk! Ugye, Hóvihar?
- Bizony ám! - kacsintott amaz helyeslően.
Jégvirág, Theodor és Kökény, a rénszarvas rémülten nézték, hogy kavarog egyre inkább a hó. Jegóca szintén.
- De hát mi ez… - motyogta Theodor – ezek szerint a két csúf elf vagy nem tudta, vagy nem is akarta jobb belátásra bírni ezt a Hóvihar nagyurat…
- Inkább az utóbbi… - közölte vele némileg lenézően Kökény – a szeme sem állt jól annak a két hibbantnak!
- Jaj, elveszünk! - jajdult fel Jégvirág.
- És a király? Ő nem tud semmit sem tenni? - kérdezte kétségbeesetten Theodor.
- Nem tud… - közölte sötéten Kökény – másféle segítségre lenne itt szükség, máshogy kellene legyőzni Hóvihart, és Elzavar boszorkányt!
Mindeközben a faluban is nagy volt a rémület. Hóvirág, a gyönyörű, fürtös gesztenyebarna hajú, de súlyosan mozgássérült kislány, akinek a szülei nem élték túl azt az autóbalesetet, ami őt tolókocsiba kényszerítette, a székével az ablaknál ült, és aggodalmasan nézett ki a vadul kavargó hóba. A kislány a nagyszüleivel, Fagyanyóval és Fagyapóval élt, és mindennél jobban várta a karácsonyt. De mi lesz így…?
- Fagyanyó, Fagyapó – fordult el az ablaktól a székével – mi okozza ezt? Lehet, hogy Santa Claus idén el sem tud jönni hozzánk?
- Ne aggódjál, kincsem – igyekezett bátorítóan mosolyogni rá Fagyanyó – Santa Claus, avagy a Mikulás nem ismer lehetetlent!
- A hó mindenesetre nagyon csúnyán esik – dörmögte Fagyapó – az rendben, hogy a fehér karácsony az igazi: de ez már több a soknál! (Dalbetét: „A hó hullik egyre csak...”)
- Fagyanyó, Fagyapó, én nagyon rosszat gyanítok… - suttogta maga elé Hóvirág.
- Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni – Fagyanyó kétségbeesett derűvel igyekezett fenntartani a közelgő karácsony hangulatát – Santa Claus biztosan eljön! De még ha nem is jönne, mi akkor is itt leszünk egymásnak, és ez a legfontosabb!
- Ha már szegény anyád és apád… - Fagyapó itt elakadt, és csak nézett maga elé, aztán így folytatta – igen, éppen ezért kell erősnek lennünk, kitartanunk! Hiszen te megmaradtál nekünk, kis Hóvirág! Nem lehetünk most szomorúak!
- Igazad van, drága öregem… - Fagyanyó meghatottan pillogott Fagyapóra, aztán megfogták mindhárman egymás kezét.
Fagyanyó ezután az asztalhoz sietett, elvette a legszebb, legnagyobb almát, és háromfelé szelte.
- Hogy jövő karácsonykor is együtt legyünk mi hárman! - mondta, miután kiosztotta a szeleteket. (Dalbetét: „Karácsony, a remények reménye, nélküle nincs a téli napnak fénye!”)
Alig nyelték le az utolsó falat almát, amikor patadobogás hallatszott kintről.
- Csak nem a Mikulás rénszarvasai?! - kiáltotta boldogan Hóvirág, majd az ablakon kinézve félig csalódottan, félig meghökkenve állapította meg:
- Nem… csak egyetlen rénszarvas… De az kék orrú!
- Hogy mondtad?! - ugrott fel Fagyapó, aztán elképedve állapította meg – na, de ilyet… Ez csakugyan kék orrú! És erre tart! És egy hóember ül a hátán!
Így volt, bizony! Mert Kökény, a rénszarvaslány közben találkozott a nehezen bukdácsoló Jegócával, és felvette a hóembert a hátára.
Hóvirág megint közelebb gurult az ablakhoz, és kinyitotta, kinyújtva rajta a répát.
- Kedves kis szarvas – mondta mosolyogva – éhes vagy? Itt ez a jó kis répa, egyél!
Kökény satufékkel állt meg az ablak előtt.
- Köszönöm, kislány – mondta – szívesen elfogadom!
Azzal elvette a répát, és ropogtatni kezdte, és élvezettel figyelte, ahogy Hóvirág és a nagyszülei felakadt szemekkel merednek rá.
- Istenem az égben… - dadogta Fagyapó – egy… egy nemcsak, hogy kék orrú, de beszélő rénszarvas!!!
A következőkben pedig locsolhatta fel Fagyanyót, mert az egész egyszerűen elájult… Hóvirág pedig nem tudott megszólalni.
- Ne tessék rémüldözni – mondta nevetve Kökény, amidőn elropogtatta a répát – senki sem hibbant itt meg: csakugyan beszélő rénszarvas vagyok, a nevem Kökény, mert kék az orrom, ellentétben a Mikulás fő szarvasával, Rudolffal, akinek vörös az orra!
- Én pedig Jegóca vagyok! - mutatkozott be ugyancsak illedelmesen a hóember.
- Legyeteküdvözölve – tért magához mosolyogva Hóvirág – Hóvirág vagyok! Ők pedig a nagyszüleim, Fagyanyó és Fagyapó! Ők nevelnek engem, tudod, mert volt egy nagy balesetünk, amiben a szüleim meghaltak, én pedig… én pedig azóta nem tudok járni…
- Ez nagyon szomorú – Kökény szipogni kezdett – és bár meg tudnálak vigasztalni… De sajnos, attól tartok, hogy csak szomorúbb leszel… Mert azért jöttem, hogy elmondjam, ha már tudok beszélni: a hópelyheket nem a szüleid sírják – ők biztosan úgysem sírnának hóförgeteget! Hanem Hóvihar nagyúr, és Elzavar boszorkány, meg két gonosz és csúf elf műve ez, akiket Santa Claus kidobott, mármint természetesen az elfeket, nem Hóvihar nagyúrékat…
- Így igaz – toldotta meg Jegóca, és még hozzátette, amit ő maga látott-hallott.
- De hiszen – sikoltotta kétségbeesetten Fagyanyó – akkor csakugyan nem lesz karácsonyunk, de még egyszerű élelmünk sem, betemet minket a hó, és elzár a külvilágtól, ami még akkor is iszonyú lenne, ha január lenne, nem pedig a karácsonyt várnánk!
- Ejnye már, anyó – mérgelődött Fagyapó – mi lenne, ha egyszer az életben megállnád nyavalygás nélkül?! Majd én a szeme közé nézek annak a Hóvihar nagyúrnak!
Meg is próbálta, de a hatalmas hóförgeteg egyszerűen nem hagyta őt lépni sem. A hó odafent a hegyen kavargott a legjobban. Lynch és Dinch vígan csúszkáltak, Hóvihar pedig Elzavarral táncolt.
- Látod-e, milyen jól megy? - kérdezte mélységes elégedettséggel Elzavar - szánom őket – vagy inkább sílécem? Hihihi!
- Kitűnően, ó, világ leggyönyörűbb télboszorkánya! - bókolt Hóvihar Elzavarnak
- Háromszoros hurrát Hóvihar nagyúrnak, és Lady Elzavarnak! Meglátják, mit kapnak, akik minket elzavarnak! - kiáltotta Dinch.
Fagyapó kocsija mindeközben feltúrta maga előtt a havat, sem ezzel, sem gyalog nem jutott előbbre.
- Akkor majd én! - kiáltotta harcra készen Hóvirág.
- Még mit nem – kapta el tolókocsistul Fagyanyó – amikor Fagyapó sem boldogult, akkor te mit akarsz? Szegény szüleid után menni?! Itthagyni minket örökre?!
- Nem… - sóhajtott fel Hóvirág, mérhetetlen bánattal.
Fagyanyó átölelte és együtt sírtak. Fagyapó eközben bevezette az istállóba Kökényt, ne álljon odakint a hóviharban, ha százszor rénszarvas is őkelme. Amikor aztán ki-ki nyugovóra tért a maga hálószobájában, Hóvirág zörgést hallott az ablakán. Kinézett:Jegóca volt az!
- Figyelj csak, Hóvirág – szólt Jegóca – látom, hogy nagyon elszánt vagy… Én segítek neked! Majd én tolom a székedet! Jó sok hóból gyúrtak, erős vagyok, és ez a kavargó hó engem csak táplál, és tovább erősít! De még jobban fokozza az erőmet a te elszántságod...
- Tényleg megtennéd ezt nekem, drága, aranyos kis hóember?! - Hóvirág se látott, se hallott a hitetlenkedő örömtől.
- Bizony! A nagyszüleid meg sem fogják tudni! - felelte Jegóca.
Másnap hajnalban pedig Hóvirág jól felöltözött, a tolószékét pedig Jegóca tolta hátulról, a hogy ígérte - és nekiindultak! Ahogy mentek a szakadó hóesésben, Hóvirág útközben egy kis csokorra való, sárga közepű, furcsa szirmú fehér virágot látott.
- Nézd csak, Jegóca… Ezt a virágot még sosem láttam eddig! Mi lehet ez?
- Én sem tudom – rázta meg a fejét a hóember– de ha tetszik neked, szedd le, és vidd magaddal! Hiszen olyan szép…
Hóvirág ezzel letépte a fehér virágot, így haladtak tovább. Jégvirág és Theodor halálra aggódták magukat ezenközben.
- Istenem – nyögte Theodor – mi lehet az én kis szarvasommal? Csak oda ne vesszen ebben a borzasztó förgetegben… Meg aztán nehogy bántódása essék… Mert nemcsak az elfek és Hóvihar nagyúr rossz ám! Az emberek még rosszabbak tudnak lenni, mint Hóvihar!
- De hiszen – csóválta fehér fürtjeit Jégvirág – te is ember vagy, Theodor! És te jó vagy…
- Úgy gondolod…? - pirult el a rénszarvassuttogó.
- Tudom – felelte a hótündér – tévedhetetlenül tudom! Egy rénszarvassuttogó nem lehet gonosz: de főleg te nem!Kökény miatt pedig nem kell aggódnod! Biztos vagyok benne, hogy minden értelemben jó úton jár! Meg aztán az a hóemberke is vele volt! Talán ő még többre is megy ebben a nagy hidegben, mint Kökény! Hiszen maga is hóból van, nem árthat neki a hó!
Mindeközben Hóvihar nagyúr kezdte a nagy vigadozás közepette furcsamód komoran szemlélni a hatalmas havazást.
- Mi lelt, ó, nagyúr? - érdeklődött Lynch.
Hóvihar legyintett. Hóvirág és Jegócaezalatt közeledtek a hegyhez. A hóemberkitartóan tolta a tolószéket, ami szépen gurult utána, vitézül ellentartott a metsző-vágó hónak.
- Hallod-e, Jegóca– szólalt meg a kislány – valaki énekel! De milyen szomorúan… Arról… igen, azt mondja, hogy kopár a szíve!
- Ez pedig Hóvihar nagyúr lesz, senki más – felelte Jegócaroppant határozottan – úgy van, már látom! Azt a narancsvörös haját még a hófüggönyön keresztül sem lehet összetéveszteni, világít, mint a Rudolf piros, és a Kökény kék orra!
- Ó… - ámult Hóvirág – lehet, hogy akkor Hóvihar nagyúr nem is gonosz? Csak szomorú… És azok az elfek? Látom már, milyen csúfak – és lehet, hogy bántották őket a külsejük miatt, ezért lettek rosszak! Vigyél oda hozzájuk, kérlek Jegóca!
- Viszlek… - felelte a hóembernémileg vonakodva – de… hát nem is tudom, én féltelek téged… Nekem nem árt a hó, de neked…? Azért talán mégis meg tudlak védeni!
Ezzel elindultak.
- Nézd csak, Hóvihar – mutatott Elzavar a közeledőkre – kik jönnek ott?
Hóvihar, Lynch és Dinch megdermedve bámulták a hóembert, amit a hóval küszködve, de rendíthetetlen erővel toltafelfelé az ugyancsak küszködő kislányt.
- Nicsak – dünnyögte Hóvihar nagyúr – egy… egy hóember. És egy gyerek. Tolószékben. Na, de ilyet…
- Nézd már – lökte oldalba Lynch Dinchet – a Jegóca! Mit akar ez itt?
Hóvihar nagyúr elhallgatott, és csak nézte, nézte őket. Aztán megrázta aranyvörös sörényét, és közelebb lépett a már majdnem megérkezett Hóvirághoz.
- Ki vagy te, gyermek, és mit akarsz itt?! - mennydörögte.
- Hóvirág vagyok – kiáltotta bátran a kislány – ő pedig Jegóca, a hóember!
- Igen – lépett elő Jegóca - s azért jöttünk, hogy az irgalmadat kérjük! Ezért toltam ide Hóvirágot, aki mindenre elszánt, de egyedül nem lett volna képes idejönni…
- Nekem – vette át a szót a kislány - balesetben meghaltak a szüleim, a nagyszüleim nevelnek, Fagyanyó és Fagyapó. Én, amint látod, megmaradtam, de soha többé nem tudok járni, ebben a székben kell gurulnom mindenüvé… de ez nem érdekes. Az viszont érdekes és számít, hogy itt a faluban mindenki nagyon várja a karácsonyt – de még fontosabb, hogy ha elzársz minket a külvilágtól, meghalunk! Sokszor gondolok ugyan arra, hogy nekem jobb is lenne, ha meghalnék, mert ez nem élet így, és úgy legalább találkozhatnék a szüleimmel a mennyországban, de akkor meg Fagyapó és Fagyanyó halna bele a bánatba, ha én is meghalnék, mint anyuék…
- Mi nem ártottunk neked – kiáltott közbe Jegóca - Nézd, az út szélén találtukezt szép virágot, de neked adjuk, csak kegyelmezz!
Ezzel a nagyúr feléje nyújtotta azt a bizonyos letépett fehér csokrot. Hóvihar hitetlenkedve meredt rá.
- Ez nem lehet igaz – suttogta – gyopár… Havasi gyopár… A havas hegy fehér virága…
- Te ismered ezt? - csodálkozott Hóvirág – ha tetszik, vedd el, mondom, hogy neked adom!
Hóvihar nagyúr úgy botorkált a hóban oda a hóemberhez, mint aki álmodik. Jegóca felemelte a csokrot tartó hókezét, és a nagyúr mellkasára irányozta. A gyopárcsokorból fénysugarak kezdtek áradni, a hóförgeteg pedig egy szempillantás alatt elállt… Hóvihar térdre rogyott a hóban, és zokogni kezdett. Ahogy a gyopár fénye rájuk vetődött, Elzavar boszorkány követte a nagyúr példáját. Lynch és Dinch döbbenten álltak.
- Olyan… hülyén érzem magam… - szólalt meg egyszer csak reszkető hangon Lynch.
- Szintúgy… - vallotta be Dinch – de nem tudom, miért… Mintha valami nagyon hiányozna…
- Én már tudom – kiáltotta Jegóca– kérlek, menjetek oda Hóvirághoz! Érzem, hogy menne ő is hozzátok, de hát nem tud...
A két rút elf megbabonázottan engedelmeskedett – Hóvirág pedig mindkettőt vadul megölelte, amikor megálltak a tolószéke előtt. Lynch és Dinch térdre hullt, akárcsak az imént Hóvihar és Elzavar, és most belőlük tört ki a zokogás...
- Te kislány, és főleg te, hóember– szólalt meg egyszer csak Hóvihar, és rá sem lehetett a hangjára – honnan tudtátok, hogy nekem erre lenne szükségem? Meggyógyítottál ezzel a bűvös havasi gyopárral!
- Én… én nem is tudtam… - dadogta zavartan Hóvirág – csak megláttam, nagyon tetszett, és letéptem…
- Hallottuk – mondta Jegóca – hogyénekelted, hogy kopár a szíved, és nincs benne gyopár… Akkor hát jól gondoltam, hogy ezért?
- Igen – felelte Hóvihar – de te elhoztad nekem, és az lettem, aki voltam… Már nem akarok ártani Santa Clausnak, és nem érdekel Zúzmara asszony, amikor itt van mellettem Elzavar, a csodaszép...
- Nagyon furcsa – mondta Elzavar zavarodottan – már én sem akarok senkit se elzavarni, se megfagyasztani… Nem értem, mi történik velem… Bár valószínűleg az, ami veled… Hóvihar, drága Hóvihar!
- Elzavar… szeretlek!
A nagyúr megragadta a szép boszorkányt és csókolni kezdte… Lynch, miután Hóvirág elengedte őket, még mindig a szemét törölgetve felállt egy hóbuckára, és fagyöngyöt tartott föléjük, majd azután Dinchcsel egymás nyakában bömböltek. Erre érkezett oda Kökény, aki, észrevéve, hogy Jegóca és Hóvirág eltűntek, rémülten nyargalt utánuk.
- Jaj – kiáltott fel váratlanul Dinch, mire a csókolózó gerlepár szétrebbent, Lynch pedig lezuhant a hóbuckáról rémületében – és mi lesz Santa Clausszal, meg az ajándékokkal? Mennyit ártottunk nekik… a végén még nem lesznek kész karácsonyra!
- Igen – porolta magáról a havat Lynch – és mi most ezen aggódunk! Én sem tudom, mi lelt minket… És… jaj, ez nem lehet… bocsánatot akarok kérni a Mikulástól!
- Nem fogod elhinni, Lynchie – óbégatta Dinch – de én dettó! És itt ez a kislány… aki nem tud járni… És majdnem hogy bántunk vele… Ez megbocsáthatatlan! Ő pedig megölelt… azóta pedig tényleg nem vagyok ugyanaz! Már nem akarom Santa Claust lehógolyózni a háztetőről, sőt, én is bocsánatot akarok kérni tőle! És… még inkább tőled, Jegóca!
- Úgy ám – üvöltötte fel Lynch – hiszen csaknem megöltük őt! Bocsáss meg, Jegóca!
A két elf új zokogásba kezdett.
- Én megbocsátok nektek – jelentette ki Jegóca– sőt, nem is haragudtam!
- Ez nagyon szép… - kapálta a patájával a havat Kökény – de mi lesz az én suttogó gazdámmal, azzal a dilis Theodorral? Meg azzal a Jégvirág nevű holdkóros hótündérrel, akivel szemlátomást egymásba kezdtek gabalyodni?
- Rögtön üzenek nekik az én mindentudó madarammal, hogy jöjjenek ide! - közölte vígan Hóvihar.
- Egek ura – sikoltotta Elzavar – ez a szarvas beszél!
- Naná, mit gondoltál – flegmáskodott Kökény – még énekelek is, ha úgy akarom! Most mit van ezen mindenki annyira kiakadva?! Mikor nem fogom majd hallani, hogy „Jáááj, egy beszélő szarvas!”?!
Ekkor azonban elnémult, mert a feje felett egy hatalmas fehér bagoly szállt a Hóvihar nagyúr kezére. (Dalbetét: „Juhé, itt a hóbagoly!”)
- Kedves kis Hópihém – szólt a bagolyhoz Hóvihar – repülj, és keresd meg Jégvirág hótündért, és Theodor rénszarvassuttogót, és mondd meg nekik, hogy Hóvihar nagyúr parancsára azonnal jöjjenek ide, mert Hóvirág és Kökény vár rájuk!
- Oké, nagyfőnök! - felelte a bagoly, és elrepült.
- Egek ura, ez a bagoly is beszél! - Elzavar boszorkánynak ez már sok volt: aléltan zuhant a hóba.
Lynch és Dinch néhány hógolyóval magához térítette, mire a boszorkány felugrott, és nem éppen hálásan viszonozta a sortüzet. Azaz inkább a sorhavat. Hópihe pedig repült, és mihamar meg is lelte Jégvirágot és Theodort, akik szintén egymást ették…
- Huhuhú! - kiáltott rájuk a baglyocska, mire amazokat ketten csaknem háromfelé ugrottak rémületükben.
- Segítség, kísértet! - üvöltötte Theodor.
- Nem kísértet vagyok, te buggyant, hanem hóbagoly – vihogott Hópihe – én vagyok Hópihe, a hóbagoly! Te pedig Kökény, a rénszarvas leírása alapján tudom, Theodor vagy, a rénszarvassuttogó… bár olyan suttogót még nem láttam, aki így ordított volna! És most jön az a rész, hogy „Meneküljünk, egy beszélő hóbagoly!” Igaz, akinek a rénszarvasa dumál, annak nem lenne illő egy beszélő hóbagolytól frászt kapnia… Azt is tudom, hogy te meg Jévirág vagy, a hótündér!
- Nagy Isten… - csóválta a fejét Jégvirág – te tényleg beszélő hóbagoly vagy! És csakugyan ismersz minket – ami pedig azt jelenti, hogy valóban találkoztál Kökénnyel, és Jegócával!
- Mi történt vele?! Jól van? Nem bántotta Hóvihar nagyúr?! - rontott neki Hópihének egy szuszra feltett kérdésekkel Theodor.
- Először is – kuncogott Hópihe – én, ha hiszitek, ha nem, Hóvihar nagyúr hóbaglya vagyok! Másodszor: nézzetek csak fel az égre, meg amúgy magatok köré! Mit láttok?
- Jé… - szólalt meg Jégvirág leesett állal, miután engedelmeskedtek a hóbagolynak – most jövök rá, bevallom, hogy elállt a hófúvás!
- Na, ugye! - diadalmaskodott Hópihe.
Jégvirág és Theodor megbabonázottan követték Hópihét, aki előttük repülve elvezette őket Hóvihar nagyúrékhoz. Eddigre már Fagyanyó és Fagyapó is ott ölelgették az unokájukat: őket Kökény hívta és vezette el Hóviharékhoz. Amazok persze egy idő után észrevették, halálra váltan, hogy az unokájuknak se híre, se hamva amikor meghallották, hogy Kökény az ablakot zörgeti.
- Ne féljetek – kiáltotta a kék orrú kis rénszarvas – Hóvirágnak semmi baja, Jegóca vigyáz rá, és megvédelmezi,és a hóesés is elállt! Gyertek csak utánam!
Fagyapó és Fagyanyó számára nem volt semmi sem fontos, csak az az egy mondatrész, hogy „Hóvirágnak semmi baja” - máris öltöztek, és amennyire csak tőlük telt, követték Kökényt. Még az sem érdekelte őket, hogy mi történt nagy hirtelen Hóvihar nagyúrral, és miért állt el a hóesés, csak és kizárólag az unokájukat ölelgették, amikor a Mikulás is megérkezett az ő szánján, a rénszarvasok élén Rudolffal, a szánon pedig Zúzmara asszonnyal, Eleazarral, a többi elffel és a még több ajándékkal. Hóvihar nagyúr csilingelve szállingózó hópelyhekkel, és tárt karokkal fogadta a Mikulást. Santa Claus olyan forrón ölelte meg Hóvihart, hogy olvadni kezdett körülöttük a hó.
- Hát nem haragszol rám, Hóvihar? - kérdezte csodálkozó örömmel – igaz, nem én tehettem róla, hogy Zúzmara engem választott…
- Nem haragszom – biztosította őket mosolyogva Hóvihar – te pedig, Zúzmara, már mindenképpen lekésted volna a Hóvihar-vonatot, mert másé lett a szívem! Ez a kislány is nagyon bátor, és csodálatos gyermek, de a fő érdem Jegóca hóemberé, aki meggyógyított a havasi gyopárral! Íme, gyönyörű menyasszonyom, Elzavar boszorkány!
Zúzmara megjátszott sértődöttséggel húzogatta a száját, aztán Elzavarral szintén tettetett utálatoskodással méregették egymást, majd kacagva összeölelkeztek, kétoldalról egy-egy puszit nyomva oda egymásnak. Lynch és Dinch közben nagy buzgalommal segédkezett az ajándékok rendezgetésében. Aztán pedig mindketten Santa Claus és Zúzmara elébe járultak, és láthatóan mélyen és őszintén a bocsánatukat kérték az eddigiekért.
- Ugye, megmondtam – szólt a Mikulás, miközben mindkét megtért elfet ugyancsak nagy melegséggel megölelte – hogy kellene nekik még egy lehetőséget adni? De ti nem hallgattatok rám, azt mondtátok, hogy túl jószívű vagyok!
- Hát őket meg mi lelte? Betegek? - ámult Eleazar – avagy most gyógyultak meg ők is attól a gyopártól, vagy mitől?
- Így is mondhatod – vigyorgott Dinch – de mi nem is igazán a gyopártól, hanem ettől a kislánytól, Hóvirágtól és Jegócától! Már korábban furcsa volt számomra, hogy bármilyen rosszat tettünk vele, mindig megbocsátott...
- Így igaz – bólogatott Lynch – Jegócától mindenki csak tanulhat! És ez a kislány… amikor megláttam, hogyan küszködi ide magát, éppen a Jegóca segítségével, hogy megmentse a karácsonyt, és egyúttal a faluját attól, hogy maga alá temesse azt a hó… Akkor valami nagyon furcsa indult el nekem… Itt, bent!
- Nekem úgyszintén – vallotta be Dinch – főleg, mert aztán megtudtuk, hogy Hóvirág szülei balesetben meghaltak, ő pedig azóta ebben a tolószékben küzd, miközben az itt látható nagyszülei, Fagyanyó és Fagyapó igyekeznek nevelni őt… Ekkor valami olyat éreztem én is, amit eddig még soha… Az a plusz lehetőség pedig, amit Santa Claus adni akart nekünk, sosem jött volna össze a Hóvirág irányunkban való szeretete, és a Jegóca megbocsátása, és bátorságanélkül!
- Na, és ahogy láttam – ragadta vissza a szót Lynch – hogy mennyire szeretik a nagyszülei Hóvirágot, meg amaz is őket… Engem soha nem szeretett senki ennyire! Még csak nem is mondták nekem soha, hogy szeretlek… Mert csúnya vagyok!
- Dettó… - hagyta jóvá rekedten Dinch.
Ezt hallván többen sírva fakadtak...
- És mi lenne – szólt Hóvirág – ha ti ketten, akik úgyis nagyok vagytok elfnek, hozzánk költöznétek! Ugye, Fagyanyó, Fagyapó, nem bánnátok ti sem? Lenne segítségetek a ház körül, mert én nem tudok nektek segíteni se fát vágni, se asztalt teríteni…
- Ha Lynch és Dinch csakugyan eljönne hozzánk – felelte mosolyogva Fagyapó – akkor nekem semmi ellenvetésem!
- Nekem pláne nem! - ragyogott Fagyanyó – és ha a Mikulásnak szüksége van rátok, karácsony idejére visszamehettek hozzá segíteni. Aztán pedig az év fennmaradó nagyobb részében újra nálunk laktok!
Lynch és Dinch idétlen, botcsinálta ír sztepphez hasonló táncra perdült örömében.
- Akkor ez olyan karácsony lesz – szólalt meg a hátuk mögött egy hang – amilyen még nem volt, főleg, mert lakodalom is lesz benne, és én magam adom össze Hóvihar nagyurat a szépséges Elzavarral, aki remélhetőleg most már nem fog elzavarni!
Egy emberként fordultak hátra: Gleccser király volt az, és vele Lavina királyné!
- Háromszoros hurrá őfelségének! - kiáltotta Santa Claus.
- Úgy látom – szólt Gleccser király – itt nagyon szépen elrendeződtek a dolgok! Akkor hát először is jöjjön a szertartás: álljatok elém, ó, Hóvihar, és Elzavar, hadd egyesítselek titeket a házasság szent kötelékében!
- Izé, felség… - emelkedett szólásra félénken Theodor, a rénszarvassuttogó – még mi is itt volnánk… Mármint, hogy Jégvirág, meg én… Merthogy én ebbe a Jégvirág nevű hótündérbe beleestem, mint vak paripa a gödörbe… Azazhogy igencsak beleszerettem e gyönyörű és kedves leányba, és hát ki illenék jobban egy rénszarvassuttogóhoz, mint egy hótündér…?
- De még mi is itt volnánk ám! - szólott Kökény – úgy értem, Rudi, meg csekélységem!
A piros orrú szarvasfiú, és a kék orrú szarvaslány ugyanis felettébb összemelegedett, mióta a Mikulás idepottyant a maga kompániájával…
- Úristen az égben – sikoltotta Lavina királyné – édes uram, Gleccser, ez a szarvas beszél!
- De én is beszélek ám, kérem – szólalt meg mindenki megrökönyödésére Rudolf – nekem is igencsak megtetszett ez a cserfes szarvaslányka! Ráadásul az én orrom piros, az övé kék, tehát remekül összeillünk! És ha nem tudnék beszélni, akkor most ugyan hogyan mondanám ki a boldogító igent?!
Erre fel hatalmas hahota tört ki.
- Szentigaz! - vélte Gleccser király, azzal sorba állította a házasulandó párokat maga előtt, az immár tripla esküvőhöz.
- Holnap pedig – kiáltotta közzé a szertartás végén a Mikulás – mindenki arra ébred reggel, hogy megkapta a magáét… Úgy értem, az ajándékát! Az asztalfőre pedig Jegóca ül, a mi hősünk, és ő fogja felvágni a világ legnagyobb fagylalttortáját! Boldog karácsonyt mindenkinek!
VÉGE